Brian Green

Reggel megint magára hagyom Woody-t és dolgozni indulok, de még megígérem, hogy együtt vacsorázunk, így miután hat körül megérkezem, és túl vagyok egy frissítő zuhanyon is, kettesben lemegyünk a szálloda éttermébe, hogy ott költsük el a vacsoránkat. Közben elbeszélgetünk, viccelődünk, és pár órával később jó hangulatban térünk vissza a szobába. Mivel én már tusoltam korábban, így míg kedvesem is lemossa magáról a nap fáradalmait, én csak levetem magamról a felesleges göncöket, elkényelmesedem a puha paplanok tetején, és a TV-t is bekapcsolom, hogy addig is meghallgassam a híreket.

Jó húsz percig is elvan bent, mire az öltözködéssel ismét nem vacakolva sétál be a szobába, és minden kertelést mellőzve átveti lábát a derekamon, hogy csípőmre üljön. Meg sem kell szólaljon, vagy akár mozdulnia, hogy a figyelmem a hírekről egyből Kishercegem irányába terelődjön. Orrom megtelik azzal a friss tusfürdő illattal, ami mindig körüllengi ilyenkor. Csillogó mosollyal néz rám, és meztelen testén még néhol meg megcsillan néhány csepp víz.

Kívánatos. Nem kicsit, nagyon.

- Szeretnél valamit? – nézek rá ártatlanul.

- Tévézz csak, majd kiszolgálom magam – hajol a nyakamhoz, hogy íz mintát vegyen.

- Mond életem, te tényleg azt hiszed, hogy érdekel a TV, mikor ilyen kívánatosan kínálgatod itt magad nekem? – vonom fel a szemöldököm.

- Kínálgatom? Még hozzá sem kezdtem – harapdálja finoman a fülemet.

- Dehogynem. Már azzal hozzákezdtél, hogy elfoglaltad a helyed a csípőmön – teszem félre a távirányítót. – Szinte rád van írva, hogy meg kell érinteni – teszek is eleget ennek a belső késztetésnek, ahogy tenyereim megindulnak a derekán.

- Ennyire ki vagy éhezve? – áll meg egy pillanatra.

- Rád? – mosolyodom el meglepettségén. – Egyfolytában. Éjjel és nappal. Ébren és álmomban.

- És még én vagyok a kéjenc – falja tovább odaadással bőrömet.

- Tagadtam valaha, hogy az volnék? – engedem át magam kényeztetésének.

- Őszintén? Mióta ismerlek, azt csináltad – siklik puha ajka és nyelve kulcscsontomon, vállamon, karomon.

- Tévedés. Csak rosszul olvastál belőlem – mosolyodom el ténykedését figyelve. Valaki nagyon bizonyítani akar. – Különben nem csókoltalak volna meg már az első találkozásunk alkalmával.

- Miért, talán kielégültél attól a csóktól? – járnak ujjai oldalam mentén.

- Nem. Csak rosszabb lett. Addig is kívántalak, azután még inkább.

- Mégis újra és újra csókoltál – csókolgatja lassan mellkasomat és hasamat.

A 35. fejezet b) részének folytatása, ha már egyben az LJ sokallta. :)


Someya Hiroshi


A következő napok mindkettőnk számára munkával telnek, míg végre el nem jutunk az ünnepek fénypontjáig, a Karácsonyig. Kiscsikót ígéretéhez híven előző délután hazaérve a konyhámban találom, és a kóstoló után inkább csak pihenünk, készülve a másnapi „megpróbáltatásokra”.

Korán ébredve indulunk neki, hogy még segíteni is legyen alkalmunk, mielőtt anyám szokásához híven mindent egymaga intézne.

Rövid ideig várunk, mire ajtót nyit, és tettetett rosszallással mér végig.

- Kicsim, te minden évben egyre korábban érkezel. Jövőre már hajnalban fogsz beállítani?

- Nem, mert arra már számítasz – mosolyodom el.

- Még semmivel sem vagyok kész, szalad az egész ház.

- Épp ezért jöttünk, hogy segítsünk.

- Jöttetek? – néz döbbenten a hátam mögött várakozó Kiscsikóra. – Kenta-kun? – Úgy tűnik jobban is megleptem, mint vártam. – Nem is hittem, hogy te is eljössz – lép el mellettem, hogy magához ölelje. – Ezt a meglepetést, gyere csak be – tessékeli be leplezetlen mosollyal, mintha legalábbis neki jobban örülne, mint nekem. – Hiro nem is szólt, hogy vendégünk lesz – kapok egy újabb rosszallónak tetetett pillantást.

Someya Hiroshi

Visszasétálunk a szobánkba, és átöltözve úgy döntök, először a fürdőt vesszük igénybe, melegedés címén, csak utána látunk neki az ebédünknek, hogy a forró víz kellemesen ellazított minket.

Miután alaposan jól lakunk pihenés képpen előveszem a magammal hozott könyvet, addig Kiscsikó úgy dönt, a tájképet részesíti előnyben, így kiül az erkélyre. Fejcsóválva indulok a konyhába, így a végén tényleg meg fog fázni. Két jókora bögre forró csokival térek vissza, és tartom elé, hogy észre is vegyen.

- Hiro? – néz fel rám meglepetten, majd valahogy eljut a tudatáig az orra elé tartott bögre. – Óh, az enyém? – mosolyodik el átvéve. – Köszönöm.

- Nagyon elbambultál.

- Csak a tájban gyönyörködtem, és a víz is kicsit elálmosított.

- Nem itt kellene elbóbiskolnod Életem. Leülhetek?

- Persze – megfogva a kezét felhúzom, és magam foglalok helyet, majd visszaültetem az ölembe, kérdő tekintetére válaszolva. – Nem akartam elbóbiskolni, de itt olyan jó a levegő.

- Nem hiába járnak a gyógyulni vágyók is ide, itt annyira nem történik semmi, hogy még meg is lehet unni a békét és semmittevést – kuncogok fel.

- Addig nem leszünk, hogy megunjam. Most csak kiélvezem, hogy jól esik – kortyol a forró italba óvatosan.

- Akkor én csendben is maradok, hogy ne zavarjalak – veszem elő a könyvemet.

- Te nem zavarsz.

- Nézelődj csak nyugodtan, én elvagyok – karolom át szabad kezemmel a derekát.

- Ahogy akarod – kényelmesedik el ölelésemben, forró csokiját szürcsölgetve. Amint végzett vele letéve a poharat még inkább elvackolja magát, és csendben nézelődik. Csak későn veszem észre, mikor kissé elzsibbadtam, hogy csak elaludt.

- Ébresztő Életem – simítom meg vállamon tartott fejét. – Kiscsikó, ideje felkelned.

- Hm? – néz fel rám kissé álmos szemekkel. – Hol va… oh… elaludtam?

- Odabent folytathatod, de itt már hűvös van – állok fel, vele az ölemben.

- Nem akarom folytatni. – Ahogy leteszem a futonra, törökülésbe helyezkedik. – Nem nézhetnénk meg egy filmet még vacsora előtt?

- Ha van kedved – vonom meg a vállam, és az egyik szekrényhez sétálva kitárom az ajtaját. A felső polcon egy nagyképernyős tévé, alatta dvd lejátszó, megint alatta pedig maguk a dvd-k foglalnak helyet. – Válassz valamit.

Brian Green

Jó volna ezentúl minden reggel így ébredni, hogy orromat hajának illata tölti be, és meleg testével az enyémhez simulva alszik békésen. Már lassan negyed órája vagyok ébren, és csak mozdulatlanul hallgatom szuszogását. A hajnali fény lassan tör utat magának a behúzott függönyök rései között, két vékony csíkot húzva a szoba falára. Nyugalom van és csend. És nem mostanában volt már, hogy ennyire nehéz legyen munkába menni. Tényleg el tudnék csak feküdni mellette egy egész napon át, de ezt máskorra kell halasztani. Így miután idő előtt kikapcsolom a telefon ébresztőjét, – kerülve, hogy megzavarjam álmát – óvatosan kelek fel mellőle és megyek a fürdőbe. Megmosdom, majd hamar elkészülök, de akármilyen csendben is vagyok, álmos tekintettel néz rám, mikor mellé ülök az ágyra.

- Már reggel van?

- Még csak hajnali 6 óra van – simítok végig arcán. – De nekem tárgyalásom lesz a szomszéd városban tíztől, úgyhogy mennem kell.

- Tízkor? Az jó, mi is akkor indulunk – dönti a fejét az ölembe. – Nem is… te akkor már ott leszel – kezdi szép lassan felfogni, mit mondtam.

- Én még akkor csak azon leszek, hogy megnyerjek egy újabb ügyet – cirógatom lágyan tarkóját. – De majd este találkozunk. Párizsban. Mire a gépem beér, valószínűleg a koncertnek is vége lesz, tekintve az időeltolódást.

- Úgyis biztos unod már. És mikor jössz?

- Sosem unnám meg – rovom meg csókot adva homlokára. – Ottani idő szerint este 11 körül.

- Akkor… majd összefutunk.

- Mi a baj? – nézek rá kérdőn. Mit nem mer elmondani? – Mit akartál mondani?

- Semmi fontosat.

- Biztos? – vonom fel a szemem kétkedőn.

- Egészen – mosolyodik el.

- Na jó – mosolygok rá én is. – Akkor aludj tovább – kap még egy hosszú, lágy csókot, mielőtt felállnék mellőle.

- Felkeltesz majd? – fészkeli vissza magát a meleg paplan alá.

- Fel – veszem magamhoz közben a gépet. – Mikor szeretnéd?

- Lehetőleg még indulás előtt – ásít egyet. – Magamtól nehezen ébredek.

- Jól van – bólintok. – Addig pihenj – hajolok hozzá még egy csókot lehelve ajkaira, mielőtt magára hagyom.

Az irodám ablakából bámulom a lenti forgatagot. Tömeg, táskákkal rohangáló emberek, fények és zene mindenütt. Jön a karácsony. Mint minden évben, most is frászt kapok ettől a fene nagy ünnepi hangulattól. Gyerekkorom öröksége, hogy szeretem nyugodt hangulatban anyámmal eltölteni ezt az estét, különösebb felhajtás nélkül, de meghitt családias körben. Nincs szükségem arra a sok kacatra, és csicsás díszre, amit megkísérelnének rám sózni, ezért szereztem be már jó előre a kinézett ajándékokat, hogy még csak véletlen se kelljen ilyenkor bolt közelébe mennem. De természetesen lehetetlen elkerüljem, mikor hazafelé menet is ebbe botlom. Random Mikulások az utcán próbálják meggyőzni az embereket, hogy adakozzanak, ők pedig megteszik, ezzel nyugtatva meg a lelkiismeretüket, amiért egész évben nem tettek semmit. Kétszínű népség.

Ilyentájt támad menekülhetnékem a városból. De miért is ne tehetném meg? Shido tudja a dolgát nélkülem is, aláírni meg ráérek hétfőn, addig viszont kihasználhatom a hétvégémet egy kis lazításra.

Ezen felbuzdulva már tárcsázom is a nekem kellő számokat, majd miután egyeztettem, Kiscsikó száma is sorra kerül.

- Milyen gyorsan tudsz összecsomagolni három napra? – szólok bele köszönés képpen.

- Milyen gyorsan kell összecsomagolnom? – kérdez vissza.

- Hm… mondjuk egy óra?

- Menni fog.

- Akkor mindjárt ott leszek érted – bontom a vonalat.

Szokatlan, de annál kellemesebb érzésre ébredek, engem ölelő meleg karok biztonságában. Még érzem a tegnap estéről maradt bizsergést a testemben, és nyújtózkodva mászom ki alvó párom mellől, hogy a nappali fényben is megfigyelhessem. Párom… Milyen furcsa egy szó. A jelentéséről nem is beszélve. Szóval most már tényleg egy pár vagyunk? Minden feltételnek eleget tettünk, együtt járunk szórakozni, együtt eszünk, együtt alszunk, és végre szeretkeztünk is. Mi kell még egy kapcsolathoz? Reggeli! Dörzsölgetem meg korgó hasamat. Kéretek valamit. De akkor még felébred az én édesen szuszogó félistenem. Akkor lemegyek érte. És ha már lent járok, hozok neki is.

Elhatározva magam köntösbe bújtatom tökéletes alakomat, majd kiosonok a szobából, hogy jó negyed órával később egy megrakott tálcával egyensúlyozva azon imádkozzak, hogy minden a tálcán is maradjon. Kisseb ajtón belülre kerülési problémákat leküzdve meglepetten állok meg az üres ágy mellett, majd keresési szándékkal fordulok hátra, és elmosolyodom, amint a fürdőajtóban észre veszem.

- Máris felkeltél? Azt hittem jobban lefárasztottalak.

- Én is azt hittem, hogy ma délig fel sem kelsz – néz rám meglepve. – Hol jártál?

- Reggeliért – mutatom fel a tálcát örömmel, majd inkább gyorsan a kisszekrényre teszem, mielőtt még tényleg leborítanék valamit. Ha már eddig kibírta, maradjon is így. – Gondoltam éhes leszel.

- Jól gondoltad – sétál mellém, és derekamra fogva von magához egy jó reggelt csókra. – Tudod, már megfordult a fejemben, hogy itt hagytál. Nem szoktál ilyen korán kelni, nagyon gyanús vagy nekem.

- Hogy itt… – Ez most rosszul esett. – Már miért hagytalak volna itt? – morculok be. Tényleg azt hitte, csak úgy itt hagynám? Ő is csak ennyire tart?

- Valószínűleg, mert nem felelt meg a teljesítményem – mosolyog rám. – Nézd meg, még csak le sem tudtalak fárasztani.

- Csak meg akartalak lepni… – huppanok le duzzogva az ágyra.

- Drága… – ül le mellém, hogy ölébe vonhasson. – Most mi rosszat mondtam? – simít végig arcomon, érdeklődve nézve rám.

- Miért hitted még te is, hogy elmentem volna? Te hangoztattad mindig, hogy mennyire ismersz…

Legalább egy órát töltünk még el a jégen, aminek biztos következményeként könyvelhetem el, hogy úgy-ahogy tudok korcsolyázni. A kanyarodással még mindig akadnak problémáim, de ha az nem is jön épp össze, a korlátra felkenődésben kivételes tehetség vagyok. Azért nem adom fel, ha gyakorolok, fog ez menni. Miután még tisztázzuk, hogy nincs kedvem főzni aznap, ezért egy gyors zuhany után pizzát rendelünk, és kipihenjük a sportolást az esti film alatt, utána pedig még egymásra is marad energiánk.

A következő pár napban azonban elég elfoglalt vagyok én is, ő is, így csütörtök délutánra beszéljük meg, hogy elé megyek, és együtt vacsorázunk. Miután végzek a délelőtti műszakkal, még bőven van időm kitakarítani otthon, és csak 5 óra tájban érkezem meg a cégéhez, hogy ne kelljen sokat várnom. Shido megengedi, hogy az irodájában foglaljak helyet, így addig is, míg megérkezik, körülnézek kicsit jobban. A fotelek kényelme most nem vonz, inkább körül nézek a jobb oldali polcon, de semmi érdekfeszítőt nem találok, ismét. Még mindig az a sok buta szakzsargon, semmi értelmes regény, vagy verseskönyv, vagy bármi, ami egyszerű halandó számára értelmezhető volna. Jobb híján leülök az asztalához. Kíváncsiságom ugyan hajt, de fiókjait zárva találom. Kivéve egyet. A legfölsőben benne a kulcs, és nyitva is. Unaloműzés gyanánt átvizsgálom a tartalmát. Halomnyi vibrátort találok, de ami meglep, hogy óvszert egyet se. Ezek szerint tényleg nem szokta megfektetni az alkalmazottait, ami önmagában nekem édes kevés lenne, de legalább tuti, hogy nem teszi. Oh, viszont meglelem önnön képeimet. Mire rá nem veszi az embert a féltékenység? Mellesleg nagyon jó seggem van, meg kell hagyni. Kellemes és kevésbé kellemes emlékeket egyaránt felidéz a fotók nézegetése, de mikor azokkal is végzek, Hiro még akkor sincs sehol. Már lassan egy órája várok. Jobb híján felütöm az asztalán pihenő dossziét, és azt kezdem olvasgatni. Már egy ideje böngészem a mappa tartalmát, és meg is értem, hogy valami új keletű fejlesztésről szól, amikor kintről veszekedés hangjai szűrődnek be, de mire felállok az íróasztal mögött, már nem kell sehová mennem, egy feldúlt öltönyös úriember lép be, cseppet sem tisztes modorban.

- Chö… Szóval az a vásári majom tényleg nincs itt. De egy régi ismerőst azért találtam – enged felém egy gúnyos mosolyt, közelebb sétálva, mintha csak otthon lenne.

- Maga… mi a fenét keres itt? – ismerem fel benne, a Londonban oly ellenszenves fickót.

Gondolván egyet, kettőt, mostantól a teljes posztok szerepelnek majd itt is. De a régebbieket továbbra is csak a blogban lehet teljesen elérni. Jó olvasgatást. :)


Brian Green

Ahogy leszállok a repülőről és beérek a szállodába első dolgom egy frissítő zuhany, csak aztán indulok, hogy megnézzem kedvesemet. Akárhányszor is látom, nem tudom megunni.

A koncert, mint általában mindig, most is nagy siker volt, és még a tömeget beelőzve elhagytam az épületet. Még a koncert előtt írtam neki SMS-t, hogy egy megszokott fekete BMW-t kölcsönöztem, és az épület melletti parkolóban várom, ha végzett. És most itt vagyok, fekete farmerben, sötétkék ingben, önnön sajátos sármomban. Már rengeteg autó elhagyta a parkolót, a tömeg feloszlott, vagy bevette magát a környező bárokba, viszonylagos esti béke van.

- Egyedül itt a sötétben… Nem félsz, hogy valaki mögéd lopózik? – érzek meg két meleg kart a derekamra fonódni.

- Nem vagyok olyan ijedős – fordulok meg az ölelésben, hogy üdvözlő csókomban részesítsem. – Úgy láttam a koncerten, hogy már a régi vagy. Nagyon jók voltatok.

- Nincs ezen semmi meglepő, mi mindig jók vagyunk – vigyorog pimaszul. – Főleg én – húzza ki magát büszkén.

- A szerénységed is a régi – karolom át a derekát. – Most már biztosan jól vagy. Vacsora?

- Ki lesz terítéken?

- Nem tudom – vonok vállat. – A kacsák, tyúkok, sertések világába nem vagyok bejáratos, fogalmam sincs, melyiket áldozták fel utoljára.

- Engem nem is izgat, amíg nem kezd el szteppelni a tányéromon.

- Te kérdezted – engedem el, hogy a kocsi mellé lépve ajtót nyissak neki. – Mihez van étvágyad? Kínai, olasz, átlagos európai, vagy valami más?

- Nem egészen ezt kérdeztem. Legyen kínai, úgyis régen ettem már – ül be a kocsiba.

- Pontosítanál mire is lettél volna kíváncsi? – ülök be mellé magam is, majd izzítva a motort feltárul előttünk Berlin kivilágított, még éjjel is forgalmas belvárosa.

- Reméltem rájössz magadtól is. Honnan tudod, merre kell menni? – nézelődik kíváncsian.

- Talán rájövök. Talán… terveztem – mosolygok rá sokat sejtetően, majd a következő sarkon befordulva meg is találom a helyet, amit már jó korán felvettem a lehetséges helyszínek listájára. Na igen, nem csak dolgozni lehet a gépen, az internet nagyon sok mindenre jó.

- Mit is terveztél? – kapja fel egyből a fejét, huncut csillogással a szemében.

- Hát nem egyértelmű? – rázom meg a fejem értetlenségén. – Hát vacsorázni, természetesen. Mi másért hívtalak volna? Tudod… – hajolok hozzá, amint kibontottam a biztonsági övet -… én ma még nem ettem reggelin kívül semmit.